Fordulat?!

Kedves Naplóm!

Azért nem írtam mostanában, mert egyszerűen élni sem volt kedvem. Eléggé összekuszálódtak a dolgok... már, ha eddig nem volt elég bonyodalmas az élet számomra. Na, de mitől is?
Kezdjük azzal, hogy összejöttem Harrivel... két teljes napot voltam vele... eleve nem is akartam ezt az egészet, vagyis akartam, csak nem ilyen gyorsasággal, és mivel nem is ismerem, így szakítottam vele. Nem volt egy leányálom. Rátettem még egy lappáttal az eddig is labilis állapotára... valami történt vele, valami rohamszerűséget kapott, aztán Rose kivitte a nagyteremből. Nem tudom mi történt, meg miért, de ez van. Azóta persze nem áll velem szóba, amit én nagyon sajnálok. Mert tényleg szeretnék a barátja lenni. Ez már sajnos jelenleg lehetetlennek tűnik.
Feltűnt, hogy a napokban sem Deant, sem Alexandert nem láttam. Meg is kérdeztem Stevent, hogy ez miért van. Kiderült, hogy Alexander börtönbe került, hogy miért, arra konkrét választ nem kaptam... pedig kíváncsi lennék rá. Viszont, hogy Dean hol van, azt ő sem tudja... őszintén szólva, ez eléggé aggaszt. De sajnos nem tudok mit tenni.
Ez eddig eléggé rossz, ugye?! Viszont a tegnap elég nagy fordulatot vett az életem... bementem Steven órájára és    megtörtént a csoda, már ha annak lehet nevezni, hogy sikerült a varázslat:) Nem volt a legjobb... de majd talán egyszer, ha jobban akarom. Nem akartam bántani.:)
Jut eszembe, ma jelenésem van az igazgatóiba... előre félek... de ugye mindennek megvan a maga beláthatatlan következménye.
Most búcsúzom Kedves Naplóm!^^

"A remény hal meg utoljára? Nem hiszem, belőlem előbb kihalt a remény, mint ahogy elhullottam én, de a következő mi elporlad, én leszek és a lelkem, mert bennem a lélek már kopár, és üres. Kihalt belőle minden, mivel te vagy a mindenem. Elhagytál, és csak hulltak könnyeim, és csak most könnyebb, hogy életre kelnek döntéseim,fájdalmas a szlogen, mely nyomja szivem, csak ennyit mond: nyersz vagy buksz. Elbuktam, ez van, majd jön a kötél, vagy a kés, és akkor nyerek, megnyerem a csatámat, melyben már láttam elpártolni barátaimat. Majd egyszer visszakapok mindent mit elvesztettem, és vele együtt talán az életem."

"Tudod arra gondoltam, tudnék-e örülni, ha látnám a boldogságodat. Arra a boldogságra gondolok, amelyikben nem vagyok. Tudnék-e boldognak lenni, veled boldognak lenni, a Te boldogságodtól boldognak lenni, ha egyszer megpillantanálak úgy, hogy te nem látnál, vagy nem ismernél meg. És látnálak kéz a kézben… mással látnám, hogy boldog vagy. Nem is tudom. Pedig boldognak kellene lennem, hogy a boldogságot, amit én nem adhatok, mástól megkaphatod. És mégis, miért facsarodik el a gondolattól is a szívem, miért csukom be a szemem, a kép előtt? Te boldog vagy, mással vagy boldog… Önzés, vagy nem szeretlek eléggé… Hisz az egyik vágyam teljesülne, hogy boldognak lássalak Vagy nem kívánom eléggé? Csak ha én is boldog lehetnék, akkor örülnék a boldogságodnak? De hát én téged szeretlek. Miért fájna mégis? Te boldog vagy, és nekem fáj… ez olyan összeegyeztethetetlen. Pedig nem változna semmi, ahogy eddig is, tovább is szerethetnélek, te boldog lennél, csak nem általam. Igen, azt hiszem, az fájna. Nem a boldogságod, hanem, hogy én nem adhattam neked boldogságot… az fájna… De talán a boldogságod hamar megvigasztalna…”