"A remény hal meg utoljára? Nem hiszem, belőlem előbb kihalt a remény, mint ahogy elhullottam én, de a következő mi elporlad, én leszek és a lelkem, mert bennem a lélek már kopár, és üres. Kihalt belőle minden, mivel te vagy a mindenem. Elhagytál, és csak hulltak könnyeim, és csak most könnyebb, hogy életre kelnek döntéseim,fájdalmas a szlogen, mely nyomja szivem, csak ennyit mond: nyersz vagy buksz. Elbuktam, ez van, majd jön a kötél, vagy a kés, és akkor nyerek, megnyerem a csatámat, melyben már láttam elpártolni barátaimat. Majd egyszer visszakapok mindent mit elvesztettem, és vele együtt talán az életem."

"Tudod arra gondoltam, tudnék-e örülni, ha látnám a boldogságodat. Arra a boldogságra gondolok, amelyikben nem vagyok. Tudnék-e boldognak lenni, veled boldognak lenni, a Te boldogságodtól boldognak lenni, ha egyszer megpillantanálak úgy, hogy te nem látnál, vagy nem ismernél meg. És látnálak kéz a kézben… mással látnám, hogy boldog vagy. Nem is tudom. Pedig boldognak kellene lennem, hogy a boldogságot, amit én nem adhatok, mástól megkaphatod. És mégis, miért facsarodik el a gondolattól is a szívem, miért csukom be a szemem, a kép előtt? Te boldog vagy, mással vagy boldog… Önzés, vagy nem szeretlek eléggé… Hisz az egyik vágyam teljesülne, hogy boldognak lássalak Vagy nem kívánom eléggé? Csak ha én is boldog lehetnék, akkor örülnék a boldogságodnak? De hát én téged szeretlek. Miért fájna mégis? Te boldog vagy, és nekem fáj… ez olyan összeegyeztethetetlen. Pedig nem változna semmi, ahogy eddig is, tovább is szerethetnélek, te boldog lennél, csak nem általam. Igen, azt hiszem, az fájna. Nem a boldogságod, hanem, hogy én nem adhattam neked boldogságot… az fájna… De talán a boldogságod hamar megvigasztalna…”